Azok, akik már unták az elmúlt évek karót nyelt Sherlock Holmes értelmezéseit, végre fellélegezhetnek. Guy Ritchie és Robert Downey Jr. úgy festik a detektívet a vászonra, ahogy eddig még senki. Ennek lehet örülni is, meg nem is. Ezt már rátok bízom.
Már többször felhoztam a 2009-es Star Treket mint viszonyítási alapot. A változatosság kedvéért most szintén arra fogok hivatkozni. Szóval a ST szériával is az volt a gond, hogy egy bizonyos rajongói kört szórakoztatott, de a nagyközönség elkerülte. Ez a Sherlock Holmes filmekre és sorozatokra is igaz volt (amennyire én tudom). A kellően bőséges mozis bevételhez frissíteni kellett a figurát. Merthát a nevet mindenki ismeri, ezért csak egy jó előzetes kell, és az emberek már ott is ülnek a vászon előtt. Már csak az a kérdés, hogy csalódottan jövünk-e ki a moziból, vagy elégedett mosollyal az arcunkon.
Bár a film mögötti indíték (eredeti ötlet helyett a biztos bevétel érdekében egy régi figurát vesznek elő) elég elkeserítő, a végeredmény mégis kielégítő. Néha sajnos belebotlottak olyan közhelyekbe, mint a visszatérő kutyás poénok, vagy az óriási dörmögő ellenfél, de ha ezeken túltesszük magunkat, nyugodtan élvezhetjük a kicsit több mint 2 órás nyomozást. Hát igan, az se ártott volna, ha olyan 10 percet lefaragnak belőle. Kicsit feszesebb lett volna, de így se unatkoztam.
A film igazi ereje Downey és Law alakításában rejlik. Kettőjük szópárbajai és eszmefuttatásai teszik igazán emlékezetessé a mozit. Ez akkor érezhető a legjobban, mikor egy időre Watson eltűnik a képből, és Holmes egyedül szórakozik. Kicsit leül a film és hiányoljuk a jó öreg doktort. Egyenként is nagy karakterek, de az igazi hatáshoz mindketten kellenek. Rachel McAdams és Mark Strong szintén jól hozzák a szerepüket, mi meg a végén rájövünk, hogy a sok akció és bunyó ellenére ez mégiscsak egy karakterfilm. Ennek én nagyon örültem. Jó látni végre, hogy tehetséges színészek bújnak érdekes karakterek bőrébe.
Az új Holmeshoz hozzátartozik, hogy a különféle gaztettek felelevenítése sem egy szobában ülve zajlik, hanem egy elég szélsőséges helyzetben. Így talán kevésbé érezhető a karakterek közötti feszültség, de jól szemlélteti az erőviszonyok változását. Hans Zimmer zenéje pedig pont annyira visszafogott, hogy ne ismerjem fel a szerzőt, de mégis élvezzem tehetségét.
Külön köszönet jár az íróknak és a stúdiónak, mert az új stáb és színészek ellenére nem egy újabb eredet sztorit tuszkoltak le a torkunkon. Összességében egy szórakoztató karakterfilmet láthattunk nagyszerű színészekkel. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, de mégis nyugodt szívvel ajánlom. A Batman Begins-szerű befejezés folytatást sejtet. Remélem a következő rész is tartja a szintet.
Utolsó duma