Mozinauta

 Elszoktam a western műfajtól. Ez nem is csoda, hiszen (ha jól tudom) az utolsó komolyabb próbálkozás 2007-ben került a mozikba Börtönvonat Yumába címmel. Akkor valahogy nem kaptak újra erőre a nyugaton lovaglós filmek. Most a Coen fivérek Félszeműje, és a hozzátartozó 10 Oscar jelölés kapcsán ismét western reneszánszról beszélnek. Ezzel kapcsolatban vannak kételyeim - de akár feltámad a műfaj, akár nem, az a film érdemein kicsit sem változtat.

A fentebb említett westernböjt miatt a kelleténél valamivel magasabb pulzusszámmal ültem be a moziba. Meggondolatlan hozzáállásom azonban esélyt adott a filmnek, hogy bizonyítson. Míg azon gondolkoztam, miért is kezdődik ilyen lassan a dolog, és mikor indul a hajsza Tom Chaney után, képet kaptam Mattie Ross (Hailee Steinfeld), valamint Rooster Cogburn (Jeff Bridges) személyiségének lényegéről és a mozi alaphangulatáról. Mire észbe kaptam, úgy beszippantott a film, hogy ki se tudtak volna robbantani a székemből (pedig ekkor Matt Damon még színen se volt). Köszönhető ez a felejthetetlen zene, a galériába illő képi világ, és az egytől-egyik kiváló színészi játék egyvelegének.
Azt azonban nem mondanám, hogy maradéktalanul élveztem a filmet. Imádtam a zenét, most is azt hallgatom, viszont a hangkeverésnél néhol túlzott lelkesedés mutatkozott. Ha együtt mozgok a sztorival, nincs szükség arra, hogy minden  komolyabb fordulatnál szétrepesszék a dobhártyámat.  Ez azért is volt a szokásosnál zavaróbb, mert az utolsó Coen film amit láttam a Nem vénnek való vidék volt, amiben gyakorlatilag zene nélkül mesélték el a történetet. Persze csak kötekedek, mert igazából nem tudom hol megfogni a filmet.

A központ és egyben erősség nem más, mint a főszereplő trió. Három meglehetősen különböző karakter, ugyanazzal a céllal, de más indítékkal. Merésznek fog hatni a hasonlat, de helyenként a Jégkorszak jutott eszembe. Más a műfaj, más a kor, más a téma, de a lényeg ugyanaz: a feladat érdekében összedolgozni. A Félszemű szerencsére nem erre a régi tanulságra van kihegyezve. Azonban a karakterek összeférhetetlensége a forrása majdnem minden poénnak, konfliktusnak és drámának. A bosszúszomjas macsak kislány, a büszke, mégis eredménytelen ranger és az iszákos fejvadász története a külsőségek (lásd: zene, operatőri munka) nélkül is elvitte volna hátán a filmet. De egy olyan művel van dolgunk, amiben minden apró részletre figyelnek, hogy nekünk nézőknek ne legyen más dolgunk, mint élvezni a látottakat.
Ami az ellenpontot illeti, különösen ügyes húzás volt a Tom Chaney körüli mítoszteremtés, ami egy meglehetősen érdekes felfedezéshez vezet a film háromnegyedénél. Spoilermentes kritikában ennél többet nem engedek meg magamnak, így akit érdekel a dolog, de még nem látta a filmet, az sürgősen váltson jegyet rá.

Eleinte emésztgetnem kellett a látottakat, de minél többet gondolkozom rajta, annál inkább látni akarom még egyszer. A kaland nem nagyszabású, viszont emlékezetes. A karakterek nem hősök, pusztán emberek. A film pedig igazi mestermű. Egyszerre mutatja be a vadnyugat kegyetlen és barátságos oldalát, közben pedig egy percre se veszti el a kettő közötti egyensúlyt.

 Hmm...Nehéz dolgom van ezzel a filmmel. Miközben megpróbálom szavakba önteni az élményt, folyamatosan egy tinifilmekből közhelyessé vált mondat kering a fejemben: Nem haragszom, csak csalódott vagyok. Akármennyire is szeretném, nem mondhatom, hogy 2010 legjobb filmjét láttunk. Valószínűleg még az első 10-ben sincs benne. Pedig gyér évünk volt. Olyan ritka esettel állunk szemben, ami egy esetleges pro - kontra listán mindkét oldalon hasonló mennyiségű elemeket sorakoztatna fel. Könnyű lenne rásütni a ratyi jelzőt, de egyrészt igazságtalan lenne, másrészt sokan már úgyis megtették helyettem. Lássuk hát, miért is ilyen nehéz határozott véleményt mondani a Tron: Örökségről.

A látványról nem akarok sokat írni, úgyis tudjátok. A többség csak azért megy el megnézni, hogy 1 évvel az Avatar után legyen mire csorgatnia a nyálát. A Rács (így hívják a filmbeli mesterséges helyszínt) a fénycsíkokkal szegélyezett plasztik/üveglapok városa. Csodálatos. Az egyszerűség és a modernség ötvözete. Kellően steril környezet ahhoz, hogy sose felejtsük el - egy bámulatos, géppel alkotott világban vagyunk. Minden épület, minden tárgy, minden jármű ezt a stílust követi, így egy egységes képet kapunk, ami könnyen hanyag pislogáshoz vezethet. Ez a film ereje és sajnos a vesztét is ez okozta.
A készítők tudják, hogy alkotásuk eyecandy szempontjából igen vonzó. Félnek a beskatulyázástól. Nem akarnak az új Transformers film lenni. El akarják kerülni, hogy a Tron Michael Bay alkotásaként kerüljön helytelenül a köztudatba. Elkeseredetten próbálnak minél összetettebb, sokrétű sztorit letenni az asztalra, mert ez az ami a CGI filmekből hiányzik. Ez a hozzáállás azonban egy csúnya öngólhoz vezetett.
Kísérleti jelleggel a film során bedobnak nagyjából 3 különböző irányt, amerre elindulhat a cselekmény, majd kiválasztják a legrosszabbat - viszont az idő már eltelt a másik kettő felvetésével - így abba se tudtak elég energiát fektetni, amit végül kiválasztottak. Kicsit olyan érzés, mintha az ember benn ülne az írók megbeszélésén. A központozás folyamatosan imbolyog, ami meglehetősen zavarossá teszi a dolgokat. Helyenként nekem kellett kutakodnom a gonosz indítékai után, mert cselekedetei nem tükrözték a korábban felállított képet. Az animátorok segítségével megfiatalított Jeff Bridges alakítja Clu-t, Kevin Flynn (szintén Bridges) computerizált hasonmását. Érdekes ellenség lehetett volna, ha nem adnak neki borzalmas terveket. A csatlósáról nem is beszélve.  Ezúton könyörögnék Hollywoodnak, hogyha megint előveszik valamelyik nagyhatalmú diktátor karaktert, mellőzzék a talpnyalót. A nézők irritálásán kívül egyébként se kapnak sok szerepet.

Ha jól emlékszem, a film első felében semmi kifogásolhatót nem találtam. A karakterek is rendben voltak, a lendülettel se volt gond, az akció meg egyenesen varázslatos volt. Majd jött a fordulópont. Egyébként a mozi bővelkedik kisebb-nagyobb fordulatokban. Csak az a gond, hogy mindegyik kiszámítható. Szóval, körülbelül a felezőpontnál Kevin Flynn kijelenti: Versenyt futunk az idővel. A legősibb trükk a feszültség fokozására. Amint tudatosul a nézőben, hogy ketyeg az óra, ösztönösen felemelkedik az adrenalinszintje. Ezért sem értem igazán, miért pont ezután kellett a filmnek satuféket nyomnia. Felkészítik a közönséget némi pörgésre, erre leülnek fél órát beszélgetni. Helyenként a semmiről. Na jó, nem a semmiről. Apa-fia dolgokról, amik hihetőbbé teszik a két ember kapcsolatát. De miért itt!? A cselekmény elején elfogadható lett volna, az adott időben azonban szerkezeti szempontból a lehető legrosszabb helyre került. Egy feszült helyzetben nem kezdünk el diskurálni Kevin kedvenc motorjáról.
Ráadásul készítőink nem tudták kihasználni saját környezetüket, így gyakran kacsingatnak vissza az eredeti filmhez. Hiba. Az utalásokkal nincs gond, de kiemelni egy unalmas sztorielemet és beilleszteni egy potenciálisan izgalmas jelenet helyére pofátlanság. Pedig korábban már bizonyították rátermettségüket az akciójelenetek terén. Mutathattak volna valami újat, amit eddig még nem láttunk. Addig rendben van, hogy felturbózták a fénymotor párbajt, de hol az önállóság?

A minél több sztori bepréselése mellett mással is próbálkoztak kitűnni a látványfilmek sorából. Meglepő módon a központi drámának szánt apa-fia kapcsolat még működik is. Némi konfliktussal el is vihette volna az egész filmet. Persze, vannak nézeteltéréseik, de semmi olyan, amit ne oldanának meg 2 perc alatt. Egy moziban, ahol gyengén kidolgozott ellenséggel kell megküzdeniük főhőseinknek, az jelenthet mentőövet, ha választás elé állítják a nézőt. Két pozitív karakter szembeállítása mélyebb együttérzést vált ki a közönségből, mert nehezebb eldönteni kinek is van igaza. A Tron: Örökségben kapunk egy gonoszt, aki többszörösen bizonyította elvetemültségét, jó tulajdonsága pedig jóformán nincs. Emellett három főhősünk szinte végig egy húron pendül. Nézőként túl egyszerű anyagot kapunk. De még egyszer mondom: a két főszereplő gond nélkül elhitette a sok évig tartó szétszakítottság érzését.
A film legfájóbb pontja az, ahogy Tront kezelték. Részletekbe nem mennék bele, de egyszerűbb lett volna, ha inkább kihagyják az egészből. Mi meg elfogadtuk volna, ha  csak a következetesség miatt szerepel a neve a címben.

Végül még egy pozitívum, mert karácsony van. Örültem, hogy nem remaket készítettek, hanem folytatást. Ráadásul ez az a fajta második rész, amit az előző rész után sok-sok évvel készítettek. Megtehették volna, hogy függetlenítik az korábbi filmtől, vagy új gárdával egy közvetlen folytatást csinálnak. De szerencsére nem ezt tették. Az Indiana Jones, a Toy Story vagy éppen a Wall Street mintájára megközelítőleg ugyanannyi idő telik el a két mozi története között, mint a valóságban. Plusz pont.

Még dicsérhetném a Daft Punk zenéjét, Olivia Wilde-ot, a film hangulatát, az apró utalásokat, amik összekötik a '82-es előddel. De nem teszem. Vagyis már megtettem. Nem állítom, hogy kötelező darab. Sokan le is húzták. Én viszont értékelem, hogy legalább megpróbált több lenni egy nagyszabású popcornfilmnél. Lehet, második nézésre már nem leszek ilyen elnéző és kukába vágom az egészet - de egyelőre azok közé tartozom, akik éltetik a filmet. Elvégre minden hibája ellenére rendkívül élveztem.

 ...!! A könyvadaptációkkal az a gond, hogy bármennyire népszerű az írott szöveg, semmi sem garantálja, hogy az a vásznon is működni fog. Lássuk be: 600 oldalnyi anyag nem igazán mondható forgatókönyv formátumnak. Egy regény nem ugyanúgy hat, mint egy 2 és fél órás film. Ha moziba megy az ember, beül a székbe és semmi mással nem akar foglalkozni. Hagyja, hogy beszippantsa a film, úszik az árral. Ezzel szemben egy könyvet nem feltétlenül egyben olvasunk el. A folyamatos feszültség, lendület nem játszik akkora szerepet a befogadásban, mert egy idő után leteszi az ember és csak másnap folytatja. A köztes időben pedig nem is nagyon gondol az olvasottakra (ezzel lehet vitatkozni). A lényeg, hogy ha egy regényt visznek filmre, a mesélésben vagy a történetben elkerülhetetlenek a változtatások.
Hihetetlennek tűnik, de az ilyen módosításokat nem azért csinálják, hogy idegesítsék a rajongókat, hanem mert mindent be kell sűríteni abba a filmnyi időbe, úgy, hogy a megszokott szerkezet se hulljon darabokra. Jelen esetben a probléma még égetőbb. Nem egy egész művet visznek vászon, csak egy felet. Itt válik a film egy struktúrális rémálommá. Amit Ronról írtam, és a karakter helyenként hanyag kezeléséről - apróságok. Csak az én gusztustalan karakterközpontú ízlésemet elégítették volna ki. De a rossz szerkezeti felépítés már egy sokkal komolyabb  hiba.

Semmi bajom a lassú filmekkel. Ahhoz, hogy valami érdekes legyen, nem kell egy adrenalinfutamnak lennie, mint a 2009-es Star Trek. A lényeg, hogy legyen íve és a feszültséget is fokozatosan adagolják. Ebben a halál ereklyéi sajnálatos módon - ha nem is bukik el - meglehetősen felemásra sikeredett. A tempó hullámzik. A film 1/3-ánál sokkal izgalmasabb jelenetet láthattunk, mint a finálé. A cselekményen nem érződik a természetes folyamatosság, a visszafordíthatatlanság. Eseménysorok követik egymást, melyeket pár percnyi bizonytalanság és egy váratlan  megvilágosodás köt össze. A fokozás jeleit még véletlenül se fedezhetjük fel. Ettől függetlenül a különálló események igen izgalmasak tudnak lenni. A baj az, hogy a rákövetkező jelenetek sosem múlják felül az előbbieket. Sem feszültség, sem érzelem, sem izgalom, sem intenzitás szempontjából. Ez alól a befejezés sem kivétel. Meglátásom szerint, egy jó finálénak egyik legfontosabb eleme a következő: amikor elérjük a történet csúcspontját, egy egész filmen átívelő problémát kell megoldani, vagy elbukni próbálkozás közben.
Példa: Csillagok háborúja. A galaxisra fenyegetést jelentő Halálcsillag a lázadók bolygója felé közeledik. Ha Luke nem semmisíti meg időben, a felkelők elbuknak, emellett meg kell tanulnia hinni önmagában és az Erőben. Lukenak sikerül a küldetés = a probléma megoldva.
Birodalom visszavág: Han Soloék a birodalom elől menekülnek, végül a felhővárosban kötnek ki. Ahol azonban Darth Vader már várja őket. Solot lefagyasztják, Luke kezét levágják, a világról alkotott képét pedig lerombolják = hőseink elbuktak.
A Harry potter hetedik részében semmi ilyen megoldásra váró dolog nincs. A horcrux megsemmisítése túl hamar történik, ahhoz, hogy tetőpontnak nevezzük. A halál ereklyéinek rejtélye pedig csak elvétve jelenik meg, emellett a megfejtése sem befolyásolja különösképpen a végkimenetelt (viszont gyönyörű, rendkívül kreatív animációval oldották meg a mesét). Tehát az üldözöttséget kell tekintenünk a film központjának. El is kapják őket. Felületesen szemlélve azt is mondhatnánk, hogy megtaláltuk az ívet. De ne felejtsük el, hogy ez a csapdába esés nem okoz túl sok fejfájást a főszereplőknek. Túl könnyű a menekülés, plusz a sztorira gyakorolt hatás is csekély.
Ha már a székbeszegezős befejezések jellemzőit taglaljuk, had írjak le még egy fontos tényezőt. Ez többnyire az ehhez hasonló, két részes, cliffhangerös filmekre vonatkozik. A fináléban valamilyen meghatározó eseménynek kell történnie, ami új irányba tereli az eseményeket, ami felforgatja az eddig felállított világképet és/vagy lehetetlenné teszi a rendellenesség megoldásának eddig alkalmazott módszerét. Esetünkben a film vége előtt horcruxokat keresnek, majd a következő rész elején ugyanezt a tevékenységet folytatják. Magyarul az elfogásuk semmit sem változtatott a történet lényegi vonalán.

Dobby halálával próbáltak rájátszani arra, hogy Harryék a legmélyebb ponton vannak; Voldemort (a pálca megszerzésével) viszont nyerő helyzetben. Ez az ellentét talán még működhetett is volna - de a házimanó túl keveset van színen ahhoz, hogy meghatározó része legyen a történetnek. Ne értsetek félre. Az összes könyv legszomorúbb pontjának éreztem, mikor Dobby meghalt. A filmben viszont kissé gyengének tűnt a pillanat. Ráadásul, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de elhalálozása hőseinket sem kényszerítette térdre. Természetesen mindenki szomorú, azonban ha minden könnycseppet letakarítunk, még mindig ugyanott tartanak, ahol a 146 perc folyamán már többször: egy gond kipipálva, és most mi a francot csináljunk?
Ha esetleg ott elvágják a jelenetet, mikor Harry tartja a vérző Dobbyt és segítségért kiált, már érdekesebb befejezést kapunk, mert függőben hagynak egy szálat. Akik olvasták a könyvet, úgyis tudják, hogy meghal, de mégis bennük lenne a remény vagy bizonytalanság (hátha a filmesek esetleg átírták a történéseket).
Másik lehetőség, hogy vágják rövidebbre az alkotást. Az utolsó két jelenet legyen az elfogatás és az, ahogy Voldemort megszerzi Dumbledore pálcáját. Puff, stáblista. A közönség meg be van szarva, mert azt hiszi, a Sötét nagyúr most megy és frissen szerzett játékával kibelezi a halálfalók által őrzött varázslókat.

Számomra ilyen részletek választották el a remek filmet a remélt tökéletestől. Minden amit leírtam abban segített volna, hogy egyedülálló darabként tekintsünk a könyv első felére. A készítők lehet csak arra gondoltak, hogyan ültethetik celluloidra az alapanyagot változtatás nélkül. Mivel a fordulatokat már úgyis mindenki tudja. Ebben is van ráció. Mégis jobban szerettem volna, ha önállóan megállná a helyét. Sokat szapultam, de igazából szeretem az atmoszféráját, az akciót, a töprengős részeket, a nehézségeket, melyeken szeretett karaktereinknek felül kell kerekedni. Másodjára remélhetőleg jobban fog esni.
Kicsit off: Ha jogtalanul szidtam, szójatok, de mentségemre szóljon: elég nehéz beleélni magamat a filmbe, ha a mellettem ülő paraszt pörkölt kukoricát hoz a moziba. Ez köztudottan az egyik leghangosabban ropogó rágcsálnivaló. Ráadásul elegendő van benne ahhoz, hogy végig kitartson. Főleg a csendes, meghitt jeleneteknél volt rohadtul idegesítő.  Újabb okot adott, hogy írjak egy posztot a mozizás íratlan szabályairól.
 

 Az a helyzet, hogy kivételesen meglehetősen bő lére eresztettem a mondandómat, így a szöveg hossza (hozzám képest) rémisztőre sikeredett. Attól tartva, hogy ránézésre túl időigényesnek tartanátok, és a kurzorotok a jobbfelső x-re vándorolna, stílusosan kettévágom a véleményt, úgy ahogy a készítők tették a könyvvel. Lehet nincs értelme, de a saját lustaságomból kiindulva elképzelhetőnek tartom, hogy valaki csak azért hanyagolná az írást, mert túl soknak tűnik. Folytatás holnap.

 Előre leszögezném, hogy sajnálatos módon elfogult vagyok a Harry Potter filmekkel. Nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint más filmekre. A könyveket olvastam és az összes eddigi  részt láttam kismilliószor. Ha esetleg némelyik rosszabb volt az előzőnél, nem vettem észre, mert nem akartam észrevenni. A filmek részletes elemzése helyett csak a kalandot vágytam, amit meg is kaptam. Most viszont eljött az ideje, hogy minden régi gyermeki csodálatomat félretéve úgy értékeljem az alkotást, ahogy mást is értékelnék. Elvégre már a sztori sem gyerekmese. A harmadik részben megjelenő sötétség egyre nagyobb méreteket ölt, ami nem csak a ridegebb hangulatból látszik, hanem az egyre gyakrabban lemészárolt karakterekből is. 
Mielőtt azonban belevetnénk magunkat a mélyebb elemzésbe, felhívom figyelmeteket, hogy a szöveg helyenként spoileres lehet. Nem szoktam ilyet csinálni, de most kénytelen vagyok. Mondjuk aki, beül erre a filmre az valószínűleg olvasta a könyveket és nem érheti meglepetés - de vannak spoiler-allergiás egyedek(mint például én), akik nem szeretik, ha megfosztják őket az apró meglepetések önálló felfedezésétől. Szóval értitek...

 Harry, Ron és Hermoine idén nem szállnak fel a Roxfort Expresszre. A suli helyett inkább elindulnak horcruxokat vadászni, mert ha nem teszik, Voldemort hatalomra kerül és senki sem tudja majd megállítani. A film felütése meglehetősen erőteljes. Látni, ahogy főszereplőink búcsút intenek a múltnak, szokatlan alaphangulatot ad a következő két és fél órára. Maga az összkép is más. A kastély teljes mellőzése és a folyamatos menekülés közepette csak a főhőseink emlékeztetnek arra, hogy egy HP filmet nézünk. A folyamatosan változó helyszínek minden biztonságérzetet kiölnek az emberből. Nem is beszélve az időközben kiépített diktatórikus rendszerről. A propaganda, a koncepciós perek, valamint az elnyomás közel sem hasonlítanak az első kviddics meccs, vagy a mindenízű drazsé bűvöletéhez. Ilyen gyökeres változásokat vinni egy történetbe, és mégis megtartani a lényegét, komoly feladat. (Abba, ha lehet, ne menjünk bele, hogy ez mennyire Rowling érdeme.)  A sztori végig Harryékre fókuszál, mi mégis kiváló képet kapunk az őket körülvevő világ szörnyűségeiről. Erre a legszebb példa, mikor hárman vonulnak egy zöld mezőn, aláfestésnek meg szól a rádióból az eltűntek névsora. A mozinak sok erős pillanata van - ez az egyik leghatásosabb. Tehát az alaphangulat elég szépen ki van dolgozva, amit csak erősít a fényképezés és a színrevitel.

De mi a helyzet a karakterekkel? A színészek játékába nem akarok belekötni. Különösen azért nem, mert a szinkron sokat változtathat az összképen. A hármasból is inkább csak Ronról szeretnék egy-két szót szólni. Elvégre ő az aki a legtöbb érzést vitte (vihette volna) bele a történetbe. Tudom, Hermione meg Harry is átmennek nehezen kezelhető dolgokon. Lásd: Harry, aki mögül eltűnt Dumbledore mint örök támogató, vagy Hermione aki elveszti szüleit és a felmerülő problémákat is mindig neki kell megoldania...de lássuk be: ha elegendő energiát fektetnek Ronba, elvihette volna a filmet. Családját állandó fenyegetésben tartják a halálfalók, fejvadászok, ő mégis elmegy barátaival horcruxokra vadászni. Nap nap után hallgatja a rádiót attól tartva, hogy bemondják egyik rokona nevét. Sérülése után szembesülnie kell a mellőzéssel, társai tehetetlenségével. Ekkor elkezd kételkedni a küldetésük végkimenetelében. Mikor előtör a felgyülemlett harag, faképnél hagyja Harryéket és kitudja hová megy. Kis idő múlva visszatér, megmenti a kiválasztottat és elpusztítja a megtalált hurcruxot. Na mármost, ez egy váz. Ezt a lelki vívódást kellett volna hitelesen előadni. Rupert Grint játékával csak helyenként van gond és akkor sem mindig az ő  hibája(hanem a rosszul megírt párbeszédé). De ezek az apró hibák mind a kulcsfontosságú jeleneteknél fedezhetők fel. Legszembetűnőbb példa talán az kajáldás jelenet. Bejön két halálfaló, rövid harc után lefegyverzik őket, majd jön Ron és felveti az ötletet, hogy öljük meg őket. Ez egy igen erős pillanat lehetett volna, de túlzottan laposan adja elő; Hermione rosszallására pedig Rémszem halálát hozza fel, amit mi nem láttunk csak elmondták nekünk, így az érdekes karaktermélyítő pillanat hatástalanságba fullad. Az érzés, hogy hanyagolják látható és érthető is, de kiborulása mégis kicsit korainak tűnt. Lehet, hogy csak a korábbi jelenet elhibázása zaklatott fel ennyire és csak kötekedem, de várhattak volna még egy kicsit a nagy vitajelenettel. Távolléte alatt nem bántam volna, ha némi képet kapunk a magányos harcos életviteléből. Ez persze csak részletkérdés.

Visszatérése és a horcrux megölése is jelentős lett volna. Egyrészt a fölöslegesség hamis gondolatának elűzése, másrészt a tehetetlenség és a bizonyítani akarás vágyának feloldása. Sajnos csak az előbbit használták ki maradéktalanul: Ron szembenéz félelmeivel, a közönség számára nyilvánvalóvá válik, hogy szereti Hermionét és végre a csapat hasznos tagjaként tekint magára. A korábbi jelenetek átgondolatlansága miatt viszont nézőként nem érzem, hogy megbékélt volna feladatával. Elvégre a családja még mindig odakint van. Tegyük fel, hogy a szöktetési jelenet folyamán, drámai zenei aláfestéssel látjuk, ahogy Rémszem Mordon meghal. Sokkolva vagyunk, szembesülünk a halálfalók erejével (hiszen leszámoltak a leghíresebb aurorral), George megsérül, Ron tudja, hogy családja nagyobb veszélben van, mint hitte. Az esküvői támadás után a kajáldában megjelenik két fejvadász. Szerencsére sikerül elbánni velük. Ront elönti a bosszúvágy, Rémszem említésére nekünk is eszünkbe jut a csata, valamint a pillanat, mikor a sebezhetetlennek hitt védelmező meghal. Ezáltal átérezzük mekkora veszélyt jelentenek a halálfalók, tehát kezdünk együtt érezni a gondolattal, hogy jobb lenne megszabadulni tőlük. Erre jön Hermione és megállítja a fiút, akinek nincs kinn levezetni a frusztrációt, ami egyre jobban feszíti. Emellett mindent feláldozott Harryért, aki azt sem tudja, mihez kezdjenek. Látva, hogy szerelme inkább a szemüvegessel törődik, kiborul és elhagyja őket. Az ezek után történtek, ha jól emlékszem nincsenek tisztázva, de reményeim szerint halálfalókra indult el vadászni ( alán a könyvben is így van). Ez lenne a logikus döntés, én ezt tenném. Vagy szembemennék azokkal, akik a szeretteimet fenyegetik, vagy hazamennék, és együtt harcolnék velük. Ebbe jó lett volna, ha betekinthetünk egy-két jelenet erejéig. Deus ex machina: jön egy világító gömb, megszólal Hermione hangja. Az egyedül vadászó Ronban felmerül a kétség, hogy cserben hagyta barátait. A hetek alatt kitisztult a feje, s látja, hogy ebben a világban erősebbnek kell lennie, akármilyen nehéznek is tűnik a horcruxok elpusztítása, azzal tesz a legtöbbet családjáért és barátaiért, ha minden erejével erre a feladatra koncentrál. Tehát visszamegy, esélyt kap a megbékélésre, hát lecsap. Kész, medálnak annyi. Ron lelke nyugodt. Társaiért és a világért is tett valamit.
Sejtem, hogy hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a stábtagokban, az igyekezet is látszik, de néhol a hanyagság,  és a létfontosságú részletek kihagyása miatt nem érzem át a történtek súlyát. Ha a fentebb említett pár plusz jelenetet becsempésszük a filmbe, máris kerekebb egészet kapunk – ami Ront és a belső világát illeti.
...folytatás

 Ez az a film, amire úgy ül be az ember, hogy tudja mit kap. Nem tudnak megtéveszteni pörgős előzetesekkel vagy nagyszabású effektekkel. A trilógia harmadik része után kijelenthetem, hogy a csapat semmit sem vesztett régi fényéből és kreativitásából. Kiegyensúlyozottan elmebetegek. Az összkép valahol a Toy Story és a Gyűrűk Ura filmek között van. Ha a három rész egymáshoz viszonyított minőségét tekintjük.
A harmadik dimenzióval az a helyzet, hogy a stúdió valószínűleg csak a plusz pénz reményében adta ki az ukázt. De az igazat megvallva, a 3D láz kitörése óta ez a film használta ki legjobban a térhatást. És ezt halálosan komolyan mondom.
Összességében a Jackass 3D egy rétegfilm - de annak a bizonyos rétegnek kötelező. Garantált másfél órás röhögés. A moziból kifelé jövet fájt az arcom, mert elfáradt a megállás nélküli nevetésben. A stáblista alatt pedig az az érzésem támadt, hogy akármilyen baromságokat is csinálnak, azt szívvel teszik, és ez az ami igazán számít.

Mese. Ha egyszavas véleményt kéne írnom, ez lenne a legmegfelelőbb. És mikor azt írom, mese, nem arra gondolok, hogy animációs vagy hogy regényből készült, hanem arra, hogy minden megvan benne, ami a műfajnak jó és rossz tulajdonsága.

Ha lehet, kezdem a hibákkal, hogy a végén vidám emlékeim maradjanak Zack Snyder első gyerekeknek készült filmjéről. Ha valaki ismeri a rendező munkásságát, tudja, hogy nem az esti meséiről ismerjük. Sőt, az amerikai rendszerben ez az első mozija, ami nem R besorolást kapott. (az R az itteni 16 és 18+ között helyezkedik el) Ez érződik is, mert egy-egy bagolyirtás alatt csak a vér volt az ami hiányzott a vászonról. Öldöklés meg kaszabolás volt, de végtagok már nem repkedtek. Most, hogy így belegondolok...Zack forgatott a gyerekeknek egy 300-at. A folyamatos hullámzás a gyerekesség és az erőszak között végül ahhoz vezetett, hogy egyiket se tudtam igazán élvezni.
Mégsem ez a legnagyobb gond az Őrzők legendájával. Inkább a sztori és a karakterek kidolgozottságának teljes hiánya. Ebben a tekintetben kicsit az Avatarra hajaz. Egy ismerős történetet (itt: álmodozó senki elegendő kitartással megtalálja a végzetét) új környezetbe helyez és nyálcsorgatós 3D-ben prezentálja. De! igazából semmi újat nem mutat. Itt is megkapjuk a szokásos sablonokat: a feddhetetlen hőst, az irigy testvért, az ártatlan áldozatot, az eredendően gonoszt stb... Nincs átmenet, csak fekete és fehér. Zavaró, mert nincs igazi, megalapozott, érezhető konfliktus, ezáltal nincs dráma. Erre persze lehet mondani, hogy egy harcosbaglyos filmtől ne várjak "What's in the box?"-ot, és talán igazatok is lehet, de látta rajtam kívül valaki a Toy Story 3-at? Az, hogy mesét csinál az ember, nem menti fel az érzelmek közvetítése alól. Sőt, a megfelelően kidolgozott, elegendő lélekkel bíró mesék tovább fennmaradnak, mint az összecsapott neterheljüktúlagyereket munkák.
A legérdekesebb negatívum még hátravan. Ha valakiben esetleg felmerülne a kérdés, hogy egy hiba hogyan lehet érdekes annak azt írnám: úgy, hogy még sose tapasztaltam ilyet a moziban(vagy csak nem emlékszem). Túl sok volt a párbeszéd. Körülbelül a film felénél kezdtem azt érezni, hogy 1 perc nem telt el úgy, hogy valaki befogná a száját. Megállás nélkül darálják a hülyeséget. Még akkor is beszélnek, ha nincs rá különösebb okuk. Pedig Snyder egy vizuális rendező. Ha akarná szimplán képekben is el tudná mesélni a történetet - párszor azért vannak pillanatai -, de itt mégis az állandó rizsa mellett maradt. Lehet, hogy a forgatókönyv a ludas. 

A sok fájdalmas pont mellett, viszont nem bántam meg, hogy beültem erre az útra. Zack Snyder legerősebb fegyvere a látvány. A korábbi filmjeihez hasonlóan most is rengeteget lassít és kifejezetten nagy figyelmet fordít a túlstilizált hátterekre. Mint tudjuk, a 3D szemüveg elég kényelmetlen, de engem nem az zavart, az volt a baj, hogy nem tudtam hova nézzek. Vagy az elképesztően részletes baglyokat nézem, vagy a festői helyszíneket. A nagy szemkapkodásban még pislogni is elfelejtettem. Most már ez lesz a minimum amit egy 3D-s filmtől elvárok. Ha már muszáj mindent 3D-ben csinálni.

Az a néhány jó ötlet (pl. holdkór) és a filmből áradó ártatlanság nem engedi, hogy letiporjam, de nem is akarnám. Gyerekeknek kiváló szórakozás, a kicsit idősebbeknek pedig látványorgia. A sok hiányosság és kihagyott lehetőség ellenére az a bő másfél óra megérte. Ja, és egy percig se leplezték, hogy folyt. köv. 

Mondhatnám, hogy meglehetősen nagy elvárásokkal ültem be Christopher Nolan munkájára, de ez az év olyan elkeserítően alulteljesít, hogy az elvárás nem több, mint megengedhetetlen luxus. Így jobb híján csak reménykedtem, hogy a Batmant is feltámasztó brit rendező valami olyat fest a vászonra, amit egy ideig nem fogok elfelejteni.

Szinte már a rendező védjegyévé vált, hogy ha lehet, ő kerüli a CGI-t. Sőt, a 3D láz ellenére tartotta magát, és hagyományos módon forgatott filmet. A stúdió meg csak fogta a fejét, hogy ennek rossz vége lesz. Nincs gimmick amivel nyomatni lehet, nem adaptáció, nem folytatás - szimpla, önálló kreativitás. Manapság veszélyes az ilyen.
Szóval amit lehetett azt a stáb megoldotta régimódiba, és minimális zöld hátteret használt. Ennek köszönhetően az Inception elképesztően látványos lett. Nem a puskapor mennyisigével, hanem az akciók ötletességével taglózza le a nézőket. Szerintem nem is kell példákat említenem ezekre. Természetesen fel kellett bérelni néhány animátort, de rájuk csak az igazán megépíthetetlen dolgokat bízták.
Az akcióval kapcsolatban több kritikát is olvastam, miszerint nem élvezhetőek az aprítások, mert az ellenek arctalanok. Valahogy nem tudok egyetérteni velük, mert a támadók mind csak projekciók, tehát nem teljes karakterek, vagyis mélyenszántó dialógusokat sem kell a szájukba adni, mielőtt golyót kapnak a fejükbe. Meghát az igazi fenyegetést maga Cobb (DiCaprio) jelenti.

A Toy Story után végre egy újabb blockbuster, ami élhető karaktereket mozgat. A hangsúly nem mondható arányosnak, de még így se lehet rámondani valakire, hogy fölösleges, vagy zavaró. Ellen Page figurája talán kaphatott volna pár plusz percet, de félő, hogy az kizökkentette volna a filmet a lendületből. Elvégre Ariadné (így hívták, ha minden igaz) a közönség karaktere. Ő az, aki bekerül egy új környezetbe, aminek nem érti a szabályait - épp úgy, mint mi. Arra szolgál, hogy megszólaltassa a beavatottakat, és eloszlassa a kérdőjelfellegeket a fejünk fölül. Ehhez kapott egy érthető motivációt is, és jelentőséget is a történetben. Az főhős viszont Cobb, a legjobb extractor, aki meglehetősen instabil. DiCapriora egy rossz szavunk se lehet, mert rendkívül hitelesen játssza a megtört, egyre jobban széteső tolvaj szerepét. Az ő sztorija egy komoly drámai színt visz a történetbe, amit a nagyszabású filmek többnyire rendszeresen mellőznek. Forgó folyosón bunyózó embereket és egy szeretetről, bizalomról vitázó házaspár tragédiáját látni egyazon filmben olyan volt, mint egy ötévesnek a karácsony. Ilyen jelenetek láttán, két és fél órán keresztül viszont elég mélyre süllyedhet az ember lelkileg. Hála az égnek, hogy a Joseph Gordon-Levitt és Tom Hardy által szállított poénok - ha nem is sűrűn - de a legjobbkor sülnek el. Apró mókafoltok az egyébként nem túl vidám moziban.

Végül pedig lássuk az összetettséget. Egy átlagos mozi így adja el magát: Gyere be és 2 órára felejtsd el, hogy agyad is van. Hagyd...a szemed majd végzi a munkát. Ehelyett az Inception: Óvatosan közelíts, mert ha itt belépsz, kegyetlenül megtornáztatom az elpépesedett elméd.
Az előzetesek alapján minden idők legnagyobb mindfuck-jára számítottam, ehhez képest a moziban egy meglepően érthető filmet láttam. Ne értsétek félre: elgondolkoztató - de érthető. Csak az a lényeg, hogy folyamatosan koncentrálni kell. Egy mondatra, egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert ha mégis, akkor nem szabadulsz az útvesztőből.  Ha odafigyelsz a felkészítésre, szabályokra (amit egyébként szórakoztató módon adnak elő) a film megköszöni, és olyan látványos kalandot rak eléd, amit egy ideig biztos nem felejtesz.

Az Inception több, mint amire számítottam; több, mint amire vágytam. Már megnéztem kétszer, de biztos vagyok benne, hogy tartogat még számomra meglepetéseket. Aki még nem látta, ne habozzon. Ezt igazán kár lenne kihagyni a vásznon.

Egy nézés  után egyszerűen nem tudom összeszedni annyira a gondolataimat, hogy tartalmas írással álljak elő; így nincs más választásom, mint megnézni mégegyszer. Meg egyébként is...ha még nem láttad, csak az idődet vesztegetném a fölösleges rizsázással, meg talán az élményen is rontana. Dobj el mindent és irány a mozi. Ezt látnod kell. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, de aki az elején rákap, az felejthetetlen élményben részesül majd.

Én meg nemsokára megnézem mégegyszer, és megpróbálok előállni egy tisztességes írással.