Elszoktam a western műfajtól. Ez nem is csoda, hiszen (ha jól tudom) az utolsó komolyabb próbálkozás 2007-ben került a mozikba Börtönvonat Yumába címmel. Akkor valahogy nem kaptak újra erőre a nyugaton lovaglós filmek. Most a Coen fivérek Félszeműje, és a hozzátartozó 10 Oscar jelölés kapcsán ismét western reneszánszról beszélnek. Ezzel kapcsolatban vannak kételyeim - de akár feltámad a műfaj, akár nem, az a film érdemein kicsit sem változtat.
A fentebb említett westernböjt miatt a kelleténél valamivel magasabb pulzusszámmal ültem be a moziba. Meggondolatlan hozzáállásom azonban esélyt adott a filmnek, hogy bizonyítson. Míg azon gondolkoztam, miért is kezdődik ilyen lassan a dolog, és mikor indul a hajsza Tom Chaney után, képet kaptam Mattie Ross (Hailee Steinfeld), valamint Rooster Cogburn (Jeff Bridges) személyiségének lényegéről és a mozi alaphangulatáról. Mire észbe kaptam, úgy beszippantott a film, hogy ki se tudtak volna robbantani a székemből (pedig ekkor Matt Damon még színen se volt). Köszönhető ez a felejthetetlen zene, a galériába illő képi világ, és az egytől-egyik kiváló színészi játék egyvelegének.
Azt azonban nem mondanám, hogy maradéktalanul élveztem a filmet. Imádtam a zenét, most is azt hallgatom, viszont a hangkeverésnél néhol túlzott lelkesedés mutatkozott. Ha együtt mozgok a sztorival, nincs szükség arra, hogy minden komolyabb fordulatnál szétrepesszék a dobhártyámat. Ez azért is volt a szokásosnál zavaróbb, mert az utolsó Coen film amit láttam a Nem vénnek való vidék volt, amiben gyakorlatilag zene nélkül mesélték el a történetet. Persze csak kötekedek, mert igazából nem tudom hol megfogni a filmet.
A központ és egyben erősség nem más, mint a főszereplő trió. Három meglehetősen különböző karakter, ugyanazzal a céllal, de más indítékkal. Merésznek fog hatni a hasonlat, de helyenként a Jégkorszak jutott eszembe. Más a műfaj, más a kor, más a téma, de a lényeg ugyanaz: a feladat érdekében összedolgozni. A Félszemű szerencsére nem erre a régi tanulságra van kihegyezve. Azonban a karakterek összeférhetetlensége a forrása majdnem minden poénnak, konfliktusnak és drámának. A bosszúszomjas macsak kislány, a büszke, mégis eredménytelen ranger és az iszákos fejvadász története a külsőségek (lásd: zene, operatőri munka) nélkül is elvitte volna hátán a filmet. De egy olyan művel van dolgunk, amiben minden apró részletre figyelnek, hogy nekünk nézőknek ne legyen más dolgunk, mint élvezni a látottakat.
Ami az ellenpontot illeti, különösen ügyes húzás volt a Tom Chaney körüli mítoszteremtés, ami egy meglehetősen érdekes felfedezéshez vezet a film háromnegyedénél. Spoilermentes kritikában ennél többet nem engedek meg magamnak, így akit érdekel a dolog, de még nem látta a filmet, az sürgősen váltson jegyet rá.
Eleinte emésztgetnem kellett a látottakat, de minél többet gondolkozom rajta, annál inkább látni akarom még egyszer. A kaland nem nagyszabású, viszont emlékezetes. A karakterek nem hősök, pusztán emberek. A film pedig igazi mestermű. Egyszerre mutatja be a vadnyugat kegyetlen és barátságos oldalát, közben pedig egy percre se veszti el a kettő közötti egyensúlyt.
Utolsó duma