Mielőtt még nagyon belemelegednék a film elemzésébe, kijelentem, hogy ez nem egy összehasonlító írás lesz. Nem fogok a könyvvel, vagy a korábbi feldolgozásokkal példálózni. Ennek a filmnek egyedül kell (kellett volna) megállnia a helyét. Főleg akkor, ha úgy árulja magát mint egyedi darab, nem pedig úgy mint folytatás.

Nem is tudom, hol kezdjem... Szerintem dicsérem egy kicsit, mielőtt előjönnék a hiányosságokkal. De mit is lehet itt dicsérni? Attól tartok, hogy jelen esetben csak a látványt tudom megemlíteni. Ami várható volt, mert már az előzeteseken is látszott, hogy az effektes csapat kitett magáért. A hátterek és a helyszínek szinte minden jelenetben varázslatosak, a szín kavalkáddal pedig nem lehet betelni. Ez a fajta szépség viszont nem tudott lekötni az egész film alatt. A Doctor Parnassusban például jelentősége van annak, amit látunk. A környezet egy újabb megnyilvánulása a mondanivalónak, itt viszont csak azért van, mert Tim Burton készítette a filmet.

Egy jó mozinak három összetevője van: karakterek, történet és látvány. A látvány nem véletlenül utolsó a sorban. Előbb egy érdekes sztorit és szerethető karaktereket kellet volna alkotniuk a készítőknek. Ez nem sikerült.
A főszereplő elméletileg Alice. Vele kéne együtt éreznünk, az ő sikeréért kéne izgulnunk, de a lány végig azt hajtogatja, hogy "Ez csak egy álom." Ezzel a mondatával megszűnik a motivációja. Kizár minket és önmagát az eseményekből. Ha arra vár, hogy az egyik percben felkel, és semmi se változott, akkor nem fogok azon aggódni, hogy a sárkány leharapja-e a fejét vagy sem. Ha félvállról kezeli a dolgokat, akkor én is leveszem a 3D-s szemüvegemet, és kisétálok a teremből, mert ez csak egy újabb középszerű film. (nem tettem meg) Elfogadtam volna az álmos szöveget, hogyha a sarkára áll és megpróbálja irányítani az álmát. Valami hasonlót tett is a film eleje felé, ami nem jött be, de továbbra is ez maradt a mottója.
 Alicet már az elején elvesztettük mint kapcsolódási pontot a filmmel. Akkor jön a második próba. Mi lenne, ha Kalapost tennénk meg főszereplőnek. Johnny Depp jól is játszik, csak az a kár, hogy a karaktere túlságosan hasonlít a Tim Burton-féle Charlie és a csokigyár Willy Wonkájához. Bizonyos szavak hallatára bekattan vagy elmereng az egyébként hihetetlenül jó hangulatban lévő karakter. Látszik, hogy el akarták mélyíteni a személyiségét, mert egy flashbacket is kapott, de ez a jelenet olyan semmitmondóra sikeredett, hogy ő se lett semmivel érdekesebb. Hasonló gondolatmeneteket az összes szereplővel eljátszhatnánk, de nincs értelme. Vannak jó pillanataik, de egyik se lép elő, fogja meg a kezünket, és vezet be Csodaországba.

A történet a másik gyengélkedő pontja a filmnek. Egyszerűen annyira érdektelen, hogy kár időt pazarolni rá. Azt, hogy mi miért történik, nagyon ritkán mutatják meg. Nem érzem, hogy miért is olyan rossz, a Vörös Királynő uralkodása. Emlékszem, hogy minden második mondata az, hogy fejezzenek le valakit, de amíg nem ismerem azt, akit lefejeznek, és nem mutatják a szomorú pillanatot, amikor a parancsot teljesítik, addig nem érzem a tett súlyosságát. Ez egy halmozottan hibás felhasználása a döntsükmegahatalmat sztorinak. Nem értem, hogy egy Csodaországos projektnél, hogy lehetett ez a végső megoldás. Mennyivel jobb lett volna, ha az őrületre helyezik a hangsúlyt. A központi karakterek legyenek azok, akik az asztalnál ücsörögtek(teáztak), az eseményeknek pedig ne legyen értelme. Alice, bekerül egy ilyen őrült világba, ahol elszabadult a káosz, mi meg reménykedünk, hogy ép ésszel túléli az eseményeket. Egy ilyen megközelítéshez még a látvány is jobban illett volna.

A szereplők és a sztori kidolgozatlanságának hála(?) az Alice Csodaországban nem más, mint egymásra dobált jelenetek sorozata. Van néhány erős pillanata, de nincs, ami összefogja, és egységgé kovácsolja a filmet. Egy igazán új világ megteremtése helyett a rendező csak Tim Burtonködik, mert tudja, hogy azt kajálja a nép. Ha kicsit több az odaadás, egy igazán egyedi mozi kerekedhetett volna ki az egészből. Így viszont csak egy újabb gyenge próbálkozás a 3D jegyében.