Mozinauta

 10 hibátlan film után nem szabadna kételkednünk a Pixar szakértelmében, de valahogy minden film előtt az az érzése az embernek, hogy vajon mi van, ha most rontják el? Ráadásul az idei művük nem kis kockázatokat rejt. Folytatás lévén el kell érni az előző két rész színvonalát, és az utóbbi filmjeikből megszokott komoly érzelmi hátteret is biztosítani kell.

Kezdeném a film hibáival, de az az igazság, hogy nincsenek. Vagy annyira elfogult vagyok, hogy észre se vettem őket. De a végeredény ugyanaz. Beültem a kicsit több, mint másfél órás filmre, és úgy jöttem ki, hogy egy percet sem változtatnék meg benne. Ritka kincs az ilyen.
Az előzetesek a legnagyobb Toy Story kalandot ígérték, és meglepő módon nem is hazudtak. Ezalatt nemcsak azt értve, hogy a legmesszebb kerültek Andy szobájától, hanem a legszélsőségesebb helyzetekből sodródtak a legkilátástalanabbakba. A 3D viszont a legmozgalmasabb akciójelenetekben sem szúrja ki a szemed. Tudniillik a Pixar nem a tipikus nesze bazzeg 3D elvet vallja.
Hogy mi az a nesze bazzeg 3D? Amikor a film készítői mindenféle szart dobálnak feléd, meg dárdákat szúrkálnak a pofádba, csak azért, hogy el ne felejtsd, hogy többet fizettél a jegyért. Értem én, hogy miért van ez, de az esetek többségében olyan erőltetettet jelenetek kerülnek a vászonra, amik inkább idegesítőek, mintsem lenyűgözőek. Arról nem is beszélve, hogy a DVD meg Blu-ray kiadások egyelőre csak 2D-sek, ezért a mozin túl már semmi értelme nem lesz.
Tehát az itt látható 3D nagyon visszafogott, és éppen ezért olyan jó. Feltűnés nélkül teszi sokkal látványosabbá a filmet. A legapróbb részletekig kidolgozott óvodabelső, vagy a tágas kültéri jelenetek mind-mind  hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban beszippantson a film. 
A sztori nem túl összetett, de ismét megvan benne az a plusz, amitől  több lesz, mint egy szimpla mese. Sőt, még hihetetlenül vicces is. Nem is tudom, mikor röhögtem ennyit a moziban. Még most is megmosolygom, ha eszembe jut Buzz.
Kicsit hézagosan, de az imádott játékaink is visszatértek. És ha másért nem, miattuk meg kell nézni ezt a filmet. Hihetelennek tartom, hogy az animált műanyag játékok több érzést tudnak kimutatni, mint a blockbuster színészek nagyrésze. Ezek a karakterek sokkal hihetőbbek, mint bárki a nagyköltségvetésű tucatfilmekben. Ha más nem, a film katartikus pillanata biztosan meggyőzheti erről a kételkedőket.

Lehet, hogy még többször meg kéne néznem a végeleges ítélethez, de mégis megkockáztatom, hogy ez a legjobb Toy Story. Úgy befejezni egy trilógiát, hogy az utolsó résszel homorítsanak a legnagyobbat, igazi csoda. A Pixar képes rá. Már hivatalosan is 11 darabban van a szívük, de szerintem még sokáig bírják. 

Day and Night: Azt írni, hogy nem csalódtam, nem kifejezés. Tökéletes ráhangolás a Toy Story 3-ra.

Már hónapok óta nincs semmi nézhető a moziban, erre most egyszerre nyit a Toy Story 3 és a Kick-Ass. Mivel a meséket az első hetekben ellepik a gyerekek, a borzalmasan fordított(Ha/ver) képregény adaptáció megnézése mellett döntöttem.

Sajnos azt kell hogy mondjam, az eddig bemutatott 2010-es filmek nem nagyon nevezhetők felejthetetlennek. Többnyire a nézhetetlen és az átlagosan jó között mozogtak. El kellett telnie 6 hónapnak, hogy végre valami kivételesen élvezhető filmet vetítsenek a mozik. Ebben csak az a szomorú, hogy erre szinte senki se kíváncsi. A bemutató napján ültem be a Kick-Assre és rajtam kívül egy lélek sem volt a teremben. Bezzeg az Alkonyatra már tuti elkelt az összes előrendelhető jegy. De sebaj...abban reménykedem, hogy csak a debrecenieket nem érdekli a filmgyártás jövője. Mert ha így elhanyagoljuk az igényes filmeket akkor szembe kell néznünk a Transformers 2 szintű filmek uralmával. (vagy ez már meg is történt?)

De térjünk a lényegre. Mark Millar képregényéből Matthew Vaughn forgatott filmet, többnyire noname színészekkel. Najó, ez kicsit meredek volt, mert többek között Nic Cage, Mark Strong és McLovin (mármint Christopher Mintz-Plasse) is szerepet kaptak. A hősünket Aaron Johnson játssza, akit én még nem láttam semmiben, de az itt nyújtott alakítása után szép jövő elé néz. Az igazi meglepetés viszont a Hit-Girlt játszó Chloe Moretz volt, aki a forgatás után egy igen alapos szájmosáson mehetett át. Ha akarnék se tudnék belekötni egyik szereplőbe sem, sikerült összeállítani a tökéletes gárdát ehhez az alkotáshoz.

A jól összerakott filmek ismérve, hogy különböző szinteken működnek. A Kick-Ass lehet vígjáték, akciófilm, dráma, és még mondanivalója is van. Közel sem az az egyszerű szuperhős paródia mint aminek sokan gondolják. Az igaz, hogy kifordítja az utóbbi idők képregény adaptációit, de nem ez az egyetlen oldala ahonnan meg lehet közelíteni.
A legnagyobb pozitívum, hogy a készítők tudták mit akarnak. Nem próbáltak megfelelni az elcsépelt, unalmas stúdió követelményeknek. Leforgatták függetlenként, és a végeredmény felülmúlja az összes nagyköltségvetésű munkát. Nincs benne cuki kutya a gyerekeknek, vagy divat útmutató a nőknek. Ez egy trágár, erőszakos, eszméletlenül szórakoztató film mindenkinek, aki valaha arról álmodott, hogy szuperhős legyen.

Az az igazság, hogy az igazán jó mozikról nem tudok írni, mert ezeket látni kell. Fölösleges több oldalon keresztül isteníteni vagy leírni, hogy egy-egy jelenet mennyire jó volt. Az csak rontja az élményt. Nem mondom, hogy mindenkinek tetszeni fog, de aki szereti a maszkos hősöket az feltétlenül üljön be a Kick-Assre.

Én komolyan szeretni akarom ezt a filmet, de nem megy. A kampány idején még azt hittem, hogy a Daybreakersnek hála a vámpír név újra méltó lesz régi nagy híréhez. Hát ez sajnos nem történt meg. Legalábbis én nem így érzem.
Igaz, hogy vannak jó pontjai a filmnek. Az alapötlet egy jó kiindulópont, és a film alatt is előjön pár eredeti, ügyes megoldás. A vámpírok is olyanok amilyeneknek lenniük kell (vérszívó, napfényérzékeny, karótólhaló), sőt, pár ismertebb név is van a színészek között - Ethan Hawk, Sam Neill, Willem Dafoe. Akkor miért is olyan elszomorító a végkifejlett? Egyszerűen súlytalan az egész film. A karakterek tompák, az események érdektelenek, még az akciónak sincs semmi hatása. Az az igazság, hogy a világot jól kidolgozták, de a karaktereket nem. Sokszor teljesen logikátlanul cselekednek, és egyiken se látszik, hogy mindent megtenne a cél érdekében. Talán Ethan Hawknak van egy-két percnyi határozottsága. A többiek csak vannak.
Minden ami a vásznon van, lapos és távoli. És ez nem azért van, mert a CGI túlzott használata sterilizálja az egészet - néhány helyszín és kameraállás még segíti is a filmet -, hanem mert nem tudja felkelteni az érdeklődést. Se a főhős, se a gonosz, se a történet. Voltak élvezhető percei a mozinak, de a hozzáfűzött reményeket nem váltja be. Ha még dolgoznak egy kicsit a scripten sokkal jobb is lehetett volna. Nem szeretem használni ezt a szót, mert kegyetlennek tartom, de a Daybreakersre nagyon illik: középszerű.

Mielőtt leírnám a véleményem a Vasember kettőről, előbb vegyük át, hogy is volt az első. Már többször írtam, hogy szeretem a filmet, de mégis úgy érzem, hogy kissé túlértékelt. Egy tipikus szuperhős eredetfilm volt, amiből láttunk már kismilliót. Ugyanazokból az építőelemekből és kötelező fordulatokból állt, mint az elődei(Marvel, DC mozik). Ami viszont érdekessé tette, az a színészi játék és a stílus volt. Igazából nem tudom hibáztatni a fejeseket, hogy biztosra mentek. Ha benéznek valamit, a stúdió egyből elsüllyesztette volna a projektet.

A második részekben az a jó, hogy a készítők sokkal nagyobb szabadságot kapnak. Még akkor is, ha nem akarják. Nincs sablon sztori, amiben csak a helyszíneket és neveket kell átírni, a karaktereket is ismerjük és egy főellenséget is leöltünk már. Ezért is nehezebb összerakni a folytatásokat. Még szerencse, hogy Favreau-éknak sikerült.
A film erőssége szerencsére nem az eszetlen akció. Sőt, olyan érzésem van, mintha az akció lenne a leggyengébb. Lássuk be, egy hollywoodi mókás szuperhős blockbusterről van szó. A költségvetés megvan a nagy akciójelenetekhez, viszont tudjuk, hogy nem fogják megsiratni a közönséget, így a nagy bunyóknak nincs igazán tétjük, ezáltal a hatás is könnyen elmaradhat. Volt egy jelenet, amiben Tony-t kb. 20 robot üldözte(robbanások meg minden), én meg azt vártam, mikor érnek már földet. Nem túlzottan préselt a székembe, mert tudtam, hogy Vasembernek nem eshet baja. Ennek ellenére azért volt pár percnyi élvezhető golyózápor.
A hangsúly most a karaktereken van. Az első részben bemutatott szereplők most meglehetősen sok konfliktusba kerülnek. Nem csak a rosszfiúkkal, hanem egymással is. Eme összetűzések jelentik a mozi mozgatórúgóját, és ettől érzem jobbnak az első résznél. Nem erőltetik az eyecandy-t, csak fogják a főhősöket és hihető emberekké teszik őket. Tonynak például sok megoldásra váró problémája van, a nyilvánosságnak mégis adja a gondtalan nagyképű szuperhőst. Mostmár ő is felkerül a dicsőségfalra Batman és Pókember mellé.
Az ellenségekre se lehet panasz. Mint tudjuk Sam Rockwell és Mickey Rourke igazán jó színészek és rendesen el is végzik a munkájukat. Két olyan gonoszt alakítanak, akik teljes mértékben beleillenek a Vasember univerzumba.
Ami talán zavaró lehet sokaknak, hogy a fő történet mellett volt egy szál, ami az Avengers filmet készítette elő. Ebbe most nem igazán akarnék belekötni, mert ha sikerül tisztességesen megcsinálni a Bosszú Angyalait, akkor ez egy okos felvezetés. Ha nem, akkor csak fölösleges töltelék.

Azt hiszem, ez a rész jobban meg fogja osztani a közönség véleményét, mint az első. Szerintem felülmúlja az előzőt, és ezt az önállóságának köszönheti. Ami jó volt az egyben azt megtartották plusz megtoldották néhány karakterfejlődéssel. A különlegessége abban rejlik, hogy a többiekkel ellentétben Tony nem titkolja kilétét, így a franchise egy eddig ismeretlen úton indult el. Az ilyet értékelni kell.

Mielőtt még nagyon belemelegednék a film elemzésébe, kijelentem, hogy ez nem egy összehasonlító írás lesz. Nem fogok a könyvvel, vagy a korábbi feldolgozásokkal példálózni. Ennek a filmnek egyedül kell (kellett volna) megállnia a helyét. Főleg akkor, ha úgy árulja magát mint egyedi darab, nem pedig úgy mint folytatás.

Nem is tudom, hol kezdjem... Szerintem dicsérem egy kicsit, mielőtt előjönnék a hiányosságokkal. De mit is lehet itt dicsérni? Attól tartok, hogy jelen esetben csak a látványt tudom megemlíteni. Ami várható volt, mert már az előzeteseken is látszott, hogy az effektes csapat kitett magáért. A hátterek és a helyszínek szinte minden jelenetben varázslatosak, a szín kavalkáddal pedig nem lehet betelni. Ez a fajta szépség viszont nem tudott lekötni az egész film alatt. A Doctor Parnassusban például jelentősége van annak, amit látunk. A környezet egy újabb megnyilvánulása a mondanivalónak, itt viszont csak azért van, mert Tim Burton készítette a filmet.

Egy jó mozinak három összetevője van: karakterek, történet és látvány. A látvány nem véletlenül utolsó a sorban. Előbb egy érdekes sztorit és szerethető karaktereket kellet volna alkotniuk a készítőknek. Ez nem sikerült.
A főszereplő elméletileg Alice. Vele kéne együtt éreznünk, az ő sikeréért kéne izgulnunk, de a lány végig azt hajtogatja, hogy "Ez csak egy álom." Ezzel a mondatával megszűnik a motivációja. Kizár minket és önmagát az eseményekből. Ha arra vár, hogy az egyik percben felkel, és semmi se változott, akkor nem fogok azon aggódni, hogy a sárkány leharapja-e a fejét vagy sem. Ha félvállról kezeli a dolgokat, akkor én is leveszem a 3D-s szemüvegemet, és kisétálok a teremből, mert ez csak egy újabb középszerű film. (nem tettem meg) Elfogadtam volna az álmos szöveget, hogyha a sarkára áll és megpróbálja irányítani az álmát. Valami hasonlót tett is a film eleje felé, ami nem jött be, de továbbra is ez maradt a mottója.
 Alicet már az elején elvesztettük mint kapcsolódási pontot a filmmel. Akkor jön a második próba. Mi lenne, ha Kalapost tennénk meg főszereplőnek. Johnny Depp jól is játszik, csak az a kár, hogy a karaktere túlságosan hasonlít a Tim Burton-féle Charlie és a csokigyár Willy Wonkájához. Bizonyos szavak hallatára bekattan vagy elmereng az egyébként hihetetlenül jó hangulatban lévő karakter. Látszik, hogy el akarták mélyíteni a személyiségét, mert egy flashbacket is kapott, de ez a jelenet olyan semmitmondóra sikeredett, hogy ő se lett semmivel érdekesebb. Hasonló gondolatmeneteket az összes szereplővel eljátszhatnánk, de nincs értelme. Vannak jó pillanataik, de egyik se lép elő, fogja meg a kezünket, és vezet be Csodaországba.

A történet a másik gyengélkedő pontja a filmnek. Egyszerűen annyira érdektelen, hogy kár időt pazarolni rá. Azt, hogy mi miért történik, nagyon ritkán mutatják meg. Nem érzem, hogy miért is olyan rossz, a Vörös Királynő uralkodása. Emlékszem, hogy minden második mondata az, hogy fejezzenek le valakit, de amíg nem ismerem azt, akit lefejeznek, és nem mutatják a szomorú pillanatot, amikor a parancsot teljesítik, addig nem érzem a tett súlyosságát. Ez egy halmozottan hibás felhasználása a döntsükmegahatalmat sztorinak. Nem értem, hogy egy Csodaországos projektnél, hogy lehetett ez a végső megoldás. Mennyivel jobb lett volna, ha az őrületre helyezik a hangsúlyt. A központi karakterek legyenek azok, akik az asztalnál ücsörögtek(teáztak), az eseményeknek pedig ne legyen értelme. Alice, bekerül egy ilyen őrült világba, ahol elszabadult a káosz, mi meg reménykedünk, hogy ép ésszel túléli az eseményeket. Egy ilyen megközelítéshez még a látvány is jobban illett volna.

A szereplők és a sztori kidolgozatlanságának hála(?) az Alice Csodaországban nem más, mint egymásra dobált jelenetek sorozata. Van néhány erős pillanata, de nincs, ami összefogja, és egységgé kovácsolja a filmet. Egy igazán új világ megteremtése helyett a rendező csak Tim Burtonködik, mert tudja, hogy azt kajálja a nép. Ha kicsit több az odaadás, egy igazán egyedi mozi kerekedhetett volna ki az egészből. Így viszont csak egy újabb gyenge próbálkozás a 3D jegyében.

Azok, akik már unták az elmúlt évek karót nyelt Sherlock Holmes értelmezéseit, végre fellélegezhetnek. Guy Ritchie és Robert Downey Jr. úgy festik a detektívet a vászonra, ahogy eddig még senki. Ennek lehet örülni is, meg nem is. Ezt már rátok bízom.

Már többször felhoztam a 2009-es Star Treket mint viszonyítási alapot. A változatosság kedvéért most szintén arra fogok hivatkozni. Szóval a ST szériával is az volt a gond, hogy egy bizonyos rajongói kört szórakoztatott, de a nagyközönség elkerülte. Ez a Sherlock Holmes filmekre és sorozatokra is igaz volt (amennyire én tudom). A kellően bőséges mozis bevételhez frissíteni kellett a figurát. Merthát a nevet mindenki ismeri, ezért csak egy jó előzetes kell, és az emberek már ott is ülnek a vászon előtt. Már csak az a kérdés, hogy csalódottan jövünk-e ki a moziból, vagy elégedett mosollyal az arcunkon.
Bár a film mögötti indíték (eredeti ötlet helyett a biztos bevétel érdekében egy régi figurát vesznek elő) elég elkeserítő, a végeredmény mégis kielégítő. Néha sajnos belebotlottak olyan közhelyekbe, mint a visszatérő kutyás poénok, vagy az óriási dörmögő ellenfél, de ha ezeken túltesszük magunkat, nyugodtan élvezhetjük a kicsit több mint 2 órás nyomozást. Hát igan, az se ártott volna, ha olyan 10 percet lefaragnak belőle. Kicsit feszesebb lett volna, de így se unatkoztam.
A film igazi ereje Downey és Law alakításában rejlik. Kettőjük szópárbajai és eszmefuttatásai teszik igazán emlékezetessé a mozit. Ez akkor érezhető a legjobban, mikor egy időre Watson eltűnik a képből, és Holmes egyedül szórakozik. Kicsit leül a film és hiányoljuk a jó öreg doktort. Egyenként is nagy karakterek, de az igazi hatáshoz mindketten kellenek. Rachel McAdams és Mark Strong szintén jól hozzák a szerepüket, mi meg a végén rájövünk, hogy a sok akció és bunyó ellenére ez mégiscsak egy karakterfilm. Ennek én nagyon örültem. Jó látni végre, hogy tehetséges színészek bújnak érdekes karakterek bőrébe.
Az új Holmeshoz hozzátartozik, hogy a különféle gaztettek felelevenítése sem egy szobában ülve zajlik, hanem egy elég szélsőséges helyzetben. Így talán kevésbé érezhető a karakterek közötti feszültség, de jól szemlélteti az erőviszonyok változását. Hans Zimmer zenéje pedig pont annyira visszafogott, hogy ne ismerjem fel a szerzőt, de mégis élvezzem tehetségét.

Külön köszönet jár az íróknak és a stúdiónak, mert az új stáb és színészek ellenére nem egy újabb eredet sztorit tuszkoltak le a torkunkon. Összességében egy szórakoztató karakterfilmet láthattunk nagyszerű színészekkel. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, de mégis nyugodt szívvel ajánlom. A Batman Begins-szerű befejezés folytatást sejtet. Remélem a következő rész is tartja a szintet.

Idén karácsonyra Robert Zemeckistől egy újabb motion capture animácós filmet kapunk. Az ismétlés ellenére a meglepetés nem marad el, mert a Karácsonyi ének közel sem olyan, mint amilyenre sokan számítottunk. Végre egy ünnepi mozi, ami nem az aktuális sztárok szirupos ömlengéséről szól.

A rendező fogta a jól ismert történetet, és egy olyan horrort csinált belőle, amire mindenki beviszi a gyerekét. Ebben az esetben persze nem a szülők a hibásak. A Polar Express után ki gondolná, hogy ez a kedves Zemeckis úr ilyen rémisztő dolgokkal áll elő. De ha jobban belegondolunk, teljesen logikus a történet. Sokan bírálták a rendezőt a 2004-es cukormázas karácsony mozi miatt, erre ő fogta magát és elővette a sötét oldalát. Jim Carrey szerepeltetésével egy mókás utazást ígér, de a moziban rájövünk, hogy ezt nem éppen viccesnek szánták. A látvány rideg és baljós, szinte együtt fázunk a londoniakkal. A 3D is hatásos volt, helyenként még szédültem is, de érződött, hogy nagyon ráfeüdtek a témára. Volt egy kb. 10-15 perces jelenet ami arról szólt, hogy Scrooge összemegy, és eszeveszetten rohangál mindenfelé. Teljesen fölösleges időhúzás, ami inkább öngól lett mint felejthetetlen jelenet.

Adaptációként nem igazán lehet belekötni. A szellemek benne voltak, Scrooge is megváltozott, és az üzenetet is megértettük. Lényegében egy élvezhető filmet láttunk. A pár fölösleges mellett rengeteg erős pontja van. A temetőben játszódó jelenet magasan a legjobb. A félelem, a megtérés és a borzalom tökéletes egyvelege. Már ezért a pár percért érdemes megnézni a filmet. A happyendet se hagyták ki, de mégse ez marad meg az emberekben. Piros pont Zemeckisnek.

Már csak az a kérdés, hogy DVD-n megállja-e a helyét. A látványon sokat ront majd a 3D hiánya, és a külön erre a hatásra alapozó jelenetek is veszten fognak az élvezeti értékükből(természetesen). De talán nem lesz akkora bukta. Majd visszatérünk rá, ha kijött a korong. Addig is, filmekkel tarkított boldog karácsonyt mindenkinek!

A lelkes filmrajongók már hónapok óta arról álmodoznak, hogy egy sötét terembe ülnek napszemüveggel a fejükön, és az Avatart nézik. Egyrészt azért, mert Hollywood egyik legtehetségesebb rendezője dirigálta, másrészt pedig egy új 3D-s technológiáról van szó. De ennyi elég egy jó filmhez? Nem igazán. Még szerencse, hogy James Cameronnak van annyi esze, hogy tudja: a látvány egyedül már nem elegendő a mozizók lenyűgözésére.

Az elején lelövöm a poént: az Avatar megfelelt az elvárásoknak. Ezt manapság elég ritkán hallani. A siker kulcsa, hogy a rendező megtalálta az egyensúlyt a történet, a látvány és a karakterek között. És ez a jó mozi legfőbb ismérve. A mai filmek nagyja (akció, sci-fi, fantasy, akármi) ráfekszik a látványra, és elfelejti, hogy a fő cél a mesélés. A történetek közhelyesek, a karakterek laposak a végeredmény pedig bukás. Azt nem mondanám, hogy az Avatar sztorija teljesen eredeti vagy hihetetlenül fordulatos, de mégis elég érdekes ahhoz, hogy 160 percen keresztül lekössön. A lényeg, hogy Jake Sully egy mozgássérült katona, aki egy idegen bolygóm (Pandora) egy idegen testben egy idegen faj (Na’vi) bizalmába akar férkőzni. A tégláskodás közben szerelmes lesz az egyik bennszülöttbe, és átáll az ő oldalukra. Magyarul tényleg nem új a sztori, de a megvalósítás átlagon felüli.

A részletesebb elemzést kezdjük a Pandoránál. James Cameron és társai évekig tervezgették ezt a bolygót. Az élőlényektől kezdve az utolsó falevélig minden részletesen ki van dolgozva. Emiatt az egész könnyen átcsúszhatott volna egy unalmas dokumentumfilmbe egy másik bolygó bioszférájáról. Tény, hogy előszeretettel mutatják az élővilágot, de sehol se erőltetik annyira, hogy ellaposítsa a filmet. Inkább elvarázsol a hely, mindig csak többet szeretnél látni belőle, és mikor elindul a stáblista, sajnálod, hogy el kell hagynod a Pandorát.
A karakterek mind háromdimenziósak, és itt nem a képi megjelenésre gondolok, hanem a jellemekre. Vannak céljaik, érzéseik, és valamiféle fejlődésen is átmennek. Még szerencse, hogy jó színészeket béreltek fel, akik el is tudják játszani ezeket a szerepeket. Sam Worthington (Jake Sully) és Zoe Saldana (Neytiri) tisztességesen helyt álltak. Még Michelle Rodriguez se idegesített, pedig őt nem túlzottan kedvelem. Különösen szórakoztató volt Stephen Lang Quaritch ezredesként. Egy igazi badass gonosz akit csak a küldetés sikere érdekel.
Külön dicséret jár a rendezőnek, mert elérte, hogy érdekeljen a Na’vi-k sorsa. Az események során nem csak Jake állt át az oldalukra, hanem mi nézők is. Meggyőzött, hogy az emberek rosszak és semmilyen értéket nem képviselnek. Rávett minket, hogy a fajunk vesztéért szorítsunk. Ez zseniális.

Látszik, hogy Cameron beleadta szívét-lelkét ebbe a filmbe. Itt nem a könnyű pénzszerzésről van szó. Évekig tartó hosszú munka árán végre megoszthatta velünk az álmát. Nekem ennél több nem is kell. Ez a film tökéletes lezárása volt az évnek, de akár az évtizednek is. Ha még nem láttátok, ne ezt a hülyeséget olvassátok…futás a moziba.